Soha nem fog elhagyni

Ézs 40:27-31.
Miért mondod Jákób és szólsz ekként Izrael: Elrejtetett az én utam  az Úrtól, és ügyemmel nem gondol Istenem?! Hát nem tudod-e és nem hallottad-e, hogy örökkévaló Isten az Úr, aki teremtette a föld határait? Nem fárad és nem lankad  el;  végére  mehetetlen  bölcsessége!  Erőt  ad  a megfáradottnak,  és  az erőtlen  erejét  megsokasítja.  Elfáradnak  az  ifjak  ésmeglankadnak, megtántorodnak  a legkülönbek  is; De  akik  az  Úrban  bíznak, erejük  megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el!

Ezt mondta nekem tegnap az Úr. Soha nem fog elhagyni.
Annyira függök tőle, mint az újszülött csecsemő a szüleitől. A pici babáink bizalomra születnek. Mindenben kiszolgáltatottak. Mindent szeretetből kapnak. Azért, mert  családunkban,  ahová  születtek,  irgalom  támad  irántuk.  A  szívünk  megesik  rajtuk  –  „milyen pici...  mennyire  aranyos,  hogy  szopizik...  milyen  éhes...  milyen  törékeny...  milyen  édesen  alszik... hogy szuszog... látod, rám mosolygott...”
Amikor megszületnek, mindenben kiszolgáltatottak. Akkor esznek,  amikor  adunk  nekik,  akkor  kerülnek  tisztába  amikor  tisztába  tesszük őket,  akkor  „öltöznek fel”, amikor felöltöztetjük őket, és akkor nézhetnek a szemünkbe, amikor felvesszük őket karjainkba.
Egyet  tehetnek:  kiálthatnak,  hogy  szükségben  vannak. Ezt  mi  csecsemősírásnak  halljuk.  És  a  szívünk megindul.  Mert  a  csecsemősírást  így  találta  ki  az  Úr.  Megindítja  a  szívet.  Még  a  könnyünk  is kicsordul.

Miért  gondolod,  hogy  kiáltásod,  amivel  az  Urat  keresed,  most  nem  indítja  meg  a  mennyei  Édesapa szívét?  Miért  gondolod,  hogy  ha  nem  azonnal  érkezik  meg  a  válasz,  már  elfelejtkeztek  rólad?
 A  kis csecsemők bizalomra születtek. Felveszik őket, s ők – ha jól bánnak velük – elfekszenek az édesapa, édesanya  karjában.  Rábízzák  magukat  azokra,  akiktől  függnek. Ősbizalommal  születnek  –  honnan kapják...  a  mennyből  –  és  megtanulják  a  bizalmat. Itt  a  földön.  Napról-napra.  S  ha  nem  csalódnak, növekedni fognak benne.

Nem  rólunk  szól  ez?  Ilyen  Édesapánk  van  a  mennyben.  Biztat:  miért  gondolnád,  hogy  elfeledkeztek rólad.  Édesapád  nem  fárad  el  és  nem  lankad  el.  Annyira  bölcs,  hogy  elgondolni  sem  tudod.
Ő  fog neked erőt adni ma is, és Ő sokasítja meg minden erőtlen erejét.

Aki ezt nem kapta meg otthon – meg kell kapja Tőled, tőlem, tőlünk, akik bizalommal élünk mennyei Édesapánkkal.  
Egy   ilyen   „bizalom-építő   munka”   gyümölcséről   tesz   tanúságot   a MELLÉKELT VERS is.
A   saját   „versünket”   mindannyian   megírjuk   saját   életünkben.   Napról-napra   írjuk.   Versszakról-versszakra. S a Menny őrzi ezeket a verseket.
A mai nap a bizalom napja.

Légy áldott, kedves Testvérem, Barátom! Szeretettel – „versíró” társad: Kováts György