Skip to Content

Kongói karácsony

Ennek az igaz történetnek a helyszíne Kongó. Amit most elmondok, néhány évvel ezelőtt történt. Afrika nyugati részén, a Kongó medencében, az egyik bővizű folyó partján állt egy bennlakásos iskola. 200 kisgyerek tanult ebben az épületben. A szüleik szerte az országban hirdették Jézus szeretetét a bennszülött törzsek között. Néhány tanító lakott velük.

Afrikában karácsonykor sem esik a hó, olyan meleg van, mint nyáron. De azért a gyerekek éppen úgy várták Jézus születésnapját, mint minálunk. Kis ajándékokat készítettek egymásnak, verset tanultak, zöld ágakkal, virágokkal díszítették fel a nagytermet. Karácsony előtt egy nappal azonban néhány fehérbőrű katona érkezett. Nagyon komoly volt az arcuk és bevonultak az igazgatóbácsival az irodába.
Egyik katona elmondta, miért jöttek.

- A Tanganyika tó melletti kioto törzsek fellázadtak. A lázadás terjed. A mangbatuk és a vahumák is csatlakoztak hozzá. Amerre ezek a hordák elhaladnak, mindent felperzselnek. Jelszavuk: „Ki a fehéreket Kongóból!” Megeshet, hogy ide is ellátogatnak, igazgató úr.

Az igazgató komor arccal töprengett néhány percig, azután határozott hangon szólt.

- Lehet. Kétszáz kisgyermekért vagyok felelős. Nem szaladhatok el velük a vakvilágba. A harcot sem vehetjük fel a lázadókkal. Néhány nevelő és önök néhányan, mit érnénk többezer felbőszült bennszülöttel szemben .. és különben is! Mi a szeretetet hirdetjük, nem a fegyvert ...

- Akkor .. hogyan hát?- kérdezte a katonák parancsnoka.

Az igazgató arca most már derűsebbé vált.
- Azt mondom én is, mint a király: Josafát, a Bibliában: ”Nincs erőnk ezzel a nagy tömeggel szemben, amely ellenünk támad. Nem tudjuk mit tegyünk, csak Rád tekintünk, Istenünk! " Tudom, hogy Nála van a megmenekülésünk útja.

Az igazgató összehívta a nevelőket. Térdre borultak és imádkozni kezdtek. Imádságban telt el az egész éjszaka. És felvirradt az a nap, amely minden kisgyerek szívét megdobogtatja: december 24-e. A kicsinyek, nagy karácsonyváró buzgalmukban nem is vették észre a felnőttek gondterhelt arcát. Karácsonyi énekeket próbáltak, furulyával, hegedűvel, ki mit tudott. Két nagyobbacska fiú meg felszökött a padlásra, régi karácsonyi díszeket keresgélni. Közben kikukucskáltak a padlásablakon.

A szőkehajú kis Sammy felkiáltott:
- Nézd csak, Pierre! Mennyi fekete! És mind erre tartanak! Talán velünk töltik a karácsonyestét?

A kócos barna Pierre is megszemlélte a tömeget. Ajaj!Ezek nem úgy néznek ki, mint akik ünnepelni készülnek! Nagyon dühösek. Fegyver van náluk. Mindjárt elérik a sövénykerítést. Sammy megszeppent.

- Valóban...nem karácsonyozni jöttek... Én félek...

Pierre megkérdezte:

- Szóljunk az igazgató bácsinak?

Sammy a fejét rázta.

- Nem. Úgyse tudna megvédeni bennünket. Itt csak Isten segíthet. Emlékszel, hogy szól a zsoltárvers: „Ő angyalainak parancsol felőled, hogy őrizzenek téged minden utadon..” Ma olvastuk.

Pierre emlékezett a zsoltárra. Felkiáltott:

- Akkor imádkozzunk, és kérjünk az angyalok Urától, Istentől segítséget!

A két kisfiú a padlásablak mellett térdre esett. És buzgón imádkozott.

Vajon meg tudja -e menteni őket Isten, azon a napon, amikor Isten Fia, a
Szabaditó születésnapjára készültek? Te mit gondolsz?

Már akkor az irodában is észrevették a veszedelmet, és úgy tettek, mint tegnap egész éjszaka: térden állva imádkozott minden nevelő, minden katona. Csak a kicsinyek nem vettek észre semmit. Furulyáztak, hegedültek, doboltak a nagyteremben, : "Dicsőség mennyben az Istennek!" A zeneszó elnyomta a közeledő bennszülöttek dühös csatakiáltásait. Pierre, a kócos kisfiú a padláson, behunyta a szemét imádság közben, Sammy azonban időnkint kitekintett a padlásablakon. Eleinte azt látta, amint a fenyegető tömeg egyre közeledik...Aztán...lássatok csodát ..Sammy alig akart hinni a szemeinek. Talán Pierre másképp látja? Izgalmában megragadta Pierre karját.

- Pierre! Pierre! Megfordultak!

Erre Pierre is kinyitotta a szemét.

- Mutasd! Nem lehet! ...De mégis! Visszafelé mennek!

A szőke Sammy hitetlenkedve kérdezte:

- Nem jöttek be. Elmennek? Vajon miért?

Pierre már ujjongott.

- Hurrá! Most már szólhatunk az igazgató bácsinak. Elmentek!

Gondolhatjátok, milyen boldogan énekeltek azon a karácsonyestén a kongói bentlakásos iskolában! Megszületett a Szabadító! Aki ma őket is megszabadította a dühös bennszülöttektől! Másnap délután az eset megismétlődött. Jöttek a lázadók dühös arccal, fenyegető mozdulatokkal. Majdnem elérték a sövénykerítést. Aztán hirtelen megfordultak és hanyatt-homlok menekültek az ellenkező irányba! Így volt ez karácsony első napján, és a másodikon is.

Aztán végképp elmaradtak a bennszülött látogatások. Többé nem háborgatták az iskola lakóit. Néhány héttel ezután, találtak a környéken egy sebesült, magatehetetlen bennszülöttet. Bevitték az iskolába, bekötözték, ápolták. Mikor kicsit jobban volt, az orvos, aki a sebeit kötözte, szóba elegyedett vele.

- Te is a lázadók között voltál, tudom. Áruld el már nekem, miért nem jöttetek be a házba, amikor azt terveztétek, hogy meggyilkoltok minket?

A bennszülött nagy fekete szemeivel az orvosra pillantott. Csodálkozott

- Nem mehettünk be! Hiszen rengeteg fehér egyenruhás katona állt a sövénykerítés belső oldalán! Nagyon megrémültünk.

Azt tudni kell, hogy Afrikában a katonák sohasem viselnek fehér egyenruhát. A bennszülöttek egészen biztosan angyalokat láttak! Így védte meg Isten azokat a kisgyerekeket, akiknek a szülei a bennszülötteknek vitték el Jézus Krisztus jó hírét. Biztosan te is tudod, hogy Afrikában a napjainkban milyen sokan követik Jézus Krisztust. Talán azok is köztük vannak, akik régebben ezt az iskolát fenyegették.

Képzeljétek csak el! Milyen szép kép! Karácsonyi angyalsereg fehér egyenruhában!

Ha segítségül hívod Isten nevét, Neki van hatalma arra, hogy segítségedre jöjjön, akár angyalseregeivel, akár más módon, ahogy Ő akarja! És nemcsak karácsonykor, hanem az év minden napján! Mert Jézus ezt mondta: "Egyet se vessetek meg e kicsinyek közül, mert mondom néktek: hogy angyalaik mindenkor látják az én mennyei Atyám arcát.” (Máté 18,10)

Beszéljünk az angyalokról!

Az előbb olvasott igaz történetnek láthatatlan szereplői vannak. Nem is egy . Egész hadsereg!
Láthatatlanok, de amikor Isten akarja, megmutatkoznak. Távoltartanak embereket, másoknak pedig segítséget hoznak.

A Biblia így kezdődik: „Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet.”
A „menny teremtése” alatt az emberi szem számára láthatatlan világ megalkotásáról van szó. Isten teremtett egy olyan világot is, ahol emberi test nélküli szellemi lények élnek, Isten közvetlen közelében.

Az angyalok a Biblia szavai szerint szolgáló lelkek, akiket Isten azért küld a földi világba, hogy segítsék az Istent kereső, Istenben bízó embereket. Feladatukat Isten határozza meg. Őt dicsőítik, az Ő üzeneteit továbbítják, kiadott parancsait teljesítik. Ezek a parancsok mindig az emberek javát keresik, az Istenhez való közeledésüket segítik elő. „Angyal” szó jelentése: követ. Isten követe.

Fontos történelmi időszakokban Isten gyakran küldi ki angyalait az emberekhez.
Így történt ez az első ádvent idején is, amikor elérkezett az idő, hogy Isten beváltsa ígéretét., és elküldje a Szabadítót erre a földre.

Figyeljük csak meg, a Lukács evangéliuma első két fejezetében micsoda angyaljárás tapasztalható!
Angyal jelenik meg az idős Zakariás főpapnak,hogy jelentse neki fia, (Keresztelő János) születését. Máriának angyal hozza az örömhírt, hogy Ő lesz Jézus Krisztus édesanyja! Betlehem mezején angyalsereg hozza a jó hírt a pásztoroknak: megtörtént amire évszázadok óta vártak. A karácsony előtti hetekben ezekről az angyali látogatásokról is beszélünk Nektek.

Zakariásnak fia születik.

Júdea királyának, Heródesnek uralkodása alatt élt Izraelben egy idős házaspár. Teljes szívből szerették Istent és igyekeztek mindenben az Ő parancsolatai szerint járni. Egyetlen szomorúságuk volt, hogy már hosszú ideje házasok voltak és nem volt gyermekük. Zakariás gyakran vígasztagatta feleségét.

- Erzsébet, kedves feleségem, miért vagy szomorú? Könnyes a szemed ...

Erzsébet lehajtotta a fejét.

- Ó, Zakariásom, észrevetted? El akartam rejteni előled ... Tudod, megint álmodtam. Egy kicsi babát láttam. Olyan rózsaszínű volt az arcocskája és apró a keze ... Olyan nehéz elhinnem, hogy nekünk már nem lesz, sohase ..

Zakariás megsimogatta felesége arcát..

- Erzsébet, kedves, mi már idős emberek vagyunk. Sokat imádkoztunk kisgyermekért. Az Úr nem adott, Ő jól tudja miért nem. Akkor is áldassék az Ő neve. Ne szomorkodj kedvesem. Drágább vagy nekem hét fiúnál. De kérlek, most vigasztalódj meg. Nem szeretnélek ilyen bánatosan itt hagyni, pedig most kell felmennem Jeruzsálembe a Nagytemplomba a szolgálatra.

- Ismét tereád került a sor?- kérdezte Erzsébet, aki nagyon büszke volt arra, hogy a férje papi szolgálatot tölt be.- Csodálatos feladat ez: áldozatot bemutatni az Úrnak, az oltárnál a Nagytemplomban. Én nagyon büszke vagyok rád, Zakariás! Zakariás örült, hogy Erzsébet már mosolyog.

- Jól van kedves feleségem, akkor, hogy ne maradj itt egyedül, elhívom valamelyik unokaöcsémet. Kedves fiúk és szeretnek idejönni hozzád. Mi az a titok amivel így ide édesgetted őket?!

Erzsébet megcsóválta a fejét.

- Nincs semmi titok ebben, egyszerűen csak szeretem őket, mintha a saját fiaim lennének.

Zakariás megnyugodva kezdett készülődni.

- Jól van, akkor szólok mind a két fiúnak. Lesz egy kedves hetük itt nálunk.

Az Abia rendjéből való idős pap, Zakariás felment Jeruzsálembe, bement a templomba, a szentélybe, az illatáldozati oltárhoz. Ott az oltárnál teljesen egyedül volt Isten előtt. Imádkozott a népért, magáért és Erzsébetért is. Hosszan könyörgött. Amikor bemutatta az áldozatot és felszállt a tömjén füstje, felnézett Zakariás, és egy fényes alakot pillantott meg a füstölő oltártól jobbra. Nagyon megrettent.
Az angyal megszólította.

- Ne félj, Zakariás! Meghallgattatott a te könyörgésed, s a te feleséged, Erzsébet szül neked fiút. János lesz a neve. Nemcsak ti fogtok örülni annak, hogy ő megszületik, hanem az egész nép. Mert Isten kedves szolgája lesz, sok embert az ő bűneikből Istenhez vezet, az Úr Szent Lelke betölti születésétől fogva.

Zakariás csak bámult, a lába csaknem a földbe gyökerezett. Aztán eszébe jutott, hogy közel 20 éve várnak már gyermekre, hiába. Ekkor egy csepp kételkedés suhant át a gondolatain.

- Miről tudhatom én azt meg? Mert ugye én vén vagyok, és a feleségem is idős asszony.

Az angyal szava komoly volt, hangja méltósággal zengett.

- Én Gábriel vagyok, ki Isten előtt állok. Ő küldött, hogy szóljak veled, mondjam el az örömhírt. És most, íme a jel, hogy mindez Istentől van. Te most megnémulsz, és addig nem szólhatsz, míg minden be nem teljesül!

Az angyal eltűnt. Zakariás ott állt az oltár előtt remegő térdekkel és azon gondolkodott:

- No, ezt megkaptam! Azért némultam meg, ha valóban megnémultam, hogy hitetlen szavaimmal ne rontsam le Isten csodatevő erejét. No de mennem kell, ki, a templomban levő néphez. Túl sokáig időztem itt. Már nagyon várnak, hogy átadjam nekik Isten üzenetét. Majd most meglátjuk, tudok-e beszélni?!

A templomban várakozók már türelmetlenek voltak. Kérdezősködtek egymástól.

- Hol késik az öreg pap ilyen sokáig?
- Talán rosszul lett?
- Vagy látást látott? Az Úr szólt hozzá!
- Nézzétek! Már jön! Zakariás! Zakariás!
- Mit láttál? Mit üzent Isten nekünk? Szólalj már meg!
- Nézzétek, hogy ragyog az arca! De nem szól, csak integet! Mi van? Nem tud beszélni?

Egyszerre mindannyian rájöttek az igazságra. Csak bámultak, és találgatták, mi történt Zakariással.

- Hát ez megnémult! Valamit láthatott. Isten valamit mutatott neki! Szólt hozzánk Isten!!

Zakariás pedig hazament a feleségéhez, Erzsébethez. Attól fogva csak mutogatva, jelbeszéddel tudott az emberekkel szót érteni. Nem telt el sok idő, és Erzsébet szíve alatt megmozdult a rég várt kisbaba. Elköltöztek a hegyek közé, hogy elrejtőzve várják meg gyermekük születését.
Erzsébetnek egészséges szép kisfia született. Összegyűltek a rokonok, a szomszédok, a falu népe, de még Jeruzsálemből is jöttek Zakariás paptársai. Nagy volt az öröm!

- Milyen kegyelmes is hozzátok az Úr! Öregségetekben megajándékozott ezzel a szép fiúcskával!

Zakariás a kedves köszöntő szavakra sem tudott válaszolni. Csak integetett. Az asszonyok Erzsébetet köszöntötték.
- Látod Erzsébet, neked meg addig se kellett várnod, mint ősanyánknak, Sárának, aki kilencven éves korában kapott fiút.

Erzsébet igeverssel válaszolt.

- Istennél nincs lehetetlen!

A kisbabát is egyre dédelgették.

- Milyen szép. Milyen erős. Igazi fiú!

Egyik idős rokon a fiú nevét is meg akarta határozni.

- Zakariás lesz a neve, mint az apjának!

Erzsébet azonban határozott hangon közbeszólt:

- Nem. Jánosnak nevezzétek!

A rokonok le akarták beszélni erről a névválasztásról.

- Ugyan már, Erzsébet. Senki sincs a rokonságban, akit így hívnának! Hogy gondolod? János?!

Egyik asszony fejét csóválva intette Erzsébetet.

- Ej, csak nem teszed csúffá Zakariást? Úgy illik, hogy a férjed neve után nevezzétek az elsőszülött fiadat! Zakariás lesz ez a gyerek!

Erzsébet azonban nem tágított.

- Jánosnak kell neveznünk őt!

Végül az idős rokon egyességet kínált.

- Hát ha ennyire ragaszkodsz hozzá, megkérdezzük az apját, övé a döntő szó.

Zakariás egy írótáblát vett fel, és nagy betűkkel felírta: „János a neve!” Alighogy leírta a szavakat, s felmutatta a táblát, érezte, hogy felbuzognak benne a szavak és erős, zengő hangon megszólalt:

- Áldott az Isten, Izraelnek Istene, az Irgalmasság Istene. Ő megemlékezett rólunk. Ő beteljesíti mindazt, amit a próféták mondtak. Eljön a Megváltó. És az én fiam az Ő útját egyengeti majd.

A vendégek ámultan, lelkesen hallgatták.
Nahát! Visszajött a hangja! Ezt csak Isten tehette vele. Csodálatos dolgokat láttunk ma!

Ha figyelmesen elolvastad a történetet, akkor játssz velünk, mert kérdéseket tettünk fel Neked Zakariás és Erzsébet története kapcsán!

 

 

 

 

 

 



oldal | by Dr. Radut