Palánta nagyi meséli
....Tegnap éjjel nem tudtam aludni. Ekkor előtódultak az emlékeim. Hirtelen 11 éves voltam. Mint talán te most, kis olvasóm. Még egy esztendő sem múlt el, hogy elveszítettem az édesanyámat. Annak a szomorú évnek az őszén a mi falunkat is elérte a második világháború frontja. Rövid időn belül a falunk háromszor cserélt gazdát: hol az orosz csapatok dúlták fel, hol a németek. A teljes létbizonytalanság nehéz terhe ült a családunkra. Senki sem akart elindulni hazulról, sem én, sem a nővérem, de édesapám már nem akarta megvárni a második orosz megszállást. Otthonunk romokban hevert. És az, hogy édesapám és nővérem éltek, az is Isten csodája volt. Hiszen csaknem teljes árva lettem. De mi hárman most együtt voltunk, és ez volt a legfontosabb. Elhatároztuk, elindulunk, hogy többé ne kelljen ilyen rettegésben élni.
Abban az időben nem jártak vasúti szerelvények, autóbuszok. Csak gyalog lehetett közlekedni. Akkortájt mindenki menekült, valami biztonságos helyet keresve. Telve voltak az utak otthonukat elhagyó emberekkel. Nem voltak segélyszervezetek, vagy jótékonysági szervezetek, akik segítettek volna helyet találni. Mindenki boldogult ahogy tudott. Csak a jóindulatú emberekre számíthattunk, és ezek is főleg katonák voltak.
Kérdezhetnéd, mi volt a cél? Nem tudtuk. Csak azt tudtuk, addig kell menni, amíg olyan helyet nem találunk, ahol nem lőnek, nincs bombázás, nincs háború. Amikor odaértünk egy helységbe, édesapám első kérdése az volt: „Volt-e már errefelé bombázás?” Rendszerint nemmel válaszoltak.
Már Veszprém városánál jártunk. Éjjel ott szálltunk meg, de aznap éjszaka ott is lecsaptak a bombák. Veszprém városából reggel magyar katonai szekereken indultunk tovább. Nagyvázsonyban egy nagy bombázás szakította meg az utazást. Ekkor a testvérem és én elszakadtunk édesapánktól. Ketten maradtunk és teljesen egymásra voltunk utalva. A kilátástalan jövő és a félelem szorongatta a szívemet. De Isten csodálatosan összevezetett minket, és Türjén újra találkoztunk. A magyar–osztrák határon egy német páncélos jármű sátorlappal letakart belsejében meghúzódva keltünk át. A megmenekülésnek a reménye fogott el minket, és elhatároztuk, hogy megyünk tovább és tovább. A nagyhéten már Bajorország útjait tapostuk. Hol felvett egy jármű, hol letett. Egyik estén, egy használaton kívüli vendéglő sarkánál rakott le bennünket alkalmi fuvarosunk. Nem volt nyitva semmi. Ültünk cókmókjainkon, az országút mellett, fáradtan, csüggedten. Hova menjünk? Vajon mikor fog erre jönni valami, ami minket továbbvisz? Én bóbiskolni kezdtem, de folyton lecsúsztam a nagy szatyorról. Éva nővérem Ibolyával, a barátnőjével suttogott, aki a nagyvázsonyi bombázás után szintén elszakadt édesapjától és nővérétől, és hozzánk csapódott.
Édesapám, falunk református lelkésze volt. Ebben a helyzetben is imádkozott. Kezében tartotta azt a Bibliáját, amit a házunk romjai közül bányászott ki indulás előtt. És ekkor egy igét mondott ki hangosan: „Vezéreld lépteimet a Te igéd szerint, és ne engedd, hogy valami hamisság uralkodjék rajtam.” A leghosszabb zsoltár (119. zs.) 133. verse volt! Felnéztem rá és hirtelen kételkedés suhant át a szívemen. Azt gondoltam: „Ebben a helyzetben pont Ő vezéreljen? Pont ránk van Neki gondja. Ha minden menekülttel Neki kell törődnie, nem jut ideje semmire…”
Nem vettem észre, hogy máris kételkedtem az én szerető Istenemben. Kételkedtem abban, hogy Ő mindenható, és ha kiáltunk hozzá, Ő meghallgat. És bármit kérünk Tőle, megcselekszi azt. És Ő oltalmazó, Ő szereti a gyerekeket és védelmezi őket. Az éjszakát ott töltöttük a csomagjainkon bóbiskolva.
Hajnalodott. Az első, bíborszínű sugarak megnyugodtak szegényes kis holminkon. Nagy csend volt. Egyszer csak egy szekér zörgése hallatszott. A lovak patája csattogva verte az ütemet. „Vezéreld lépteimet, Uram!” – hallottam édesapám hangját. Hirtelen átsuhant a gondolatomon: Vajon felvesz-e ez a hajnali szekér? A szekér minden külön kérés nélkül megállt előttünk. „Tessék felszállni!” – szólt a kocsis, aki egy mosolygós idősebb gazda volt. Azt hittük, álmodunk! Felkaptuk a csomagjainkat és felpattantunk a szekérre. S azután elindultunk egy csodálatos erdőn keresztül, ahol a zsenge zöld lombok közt melegen szűrődött át a nap sugara. A szekérút mellett pedig minden sötétlila volt, terítve bársonyos szirmú ibolyával. Micsoda illat. Micsoda szép világ! Mint a mesében. Virágillatos mező, gyönyörű, beszűrődő fények és csend... Maga a békesség... Nővérem mosolyogva megszólalt: „Húsvét vasárnapja van. A feltámadás ünnepe!” Hirtelen nagyon elszégyelltem magam. Olyan közelinek éreztem a feltámadt Jézust. Szinte láttam fehér ruhás alakját az ibolyával borított réten, ahogy a szekér előtt halad, és vezet bennünket. Igen, neki gondja van rám és ránk. Soha nem felejtkezik el rólunk, és minden helyzetben segítséget ad.
Csak hinni kell!