Eszter vagyok. Életem történetét szeretném megosztani Veled.
Nem volt valami boldog gyerekkorom. Apukám verte az egész családunkat, beleértve anyukámat, a két testvéremet és engem is. Istenről főleg a nagymamámtól hallottam, akinél a nyaraimat töltöttem. Mindig magával vitt a templomba. Körülbelül tíz éves koromban kezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy miért is élek én itt a földön. Sokat gondolkoztam, hogy mi lehet az élet értelme, és nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy a boldogság. Úgy gondoltam, hogy ha Isten jó, és szeret minket, akkor nem akarhatja, hogy boldogtalanok legyünk. Hiszen mi értelme lenne egy olyan életnek, amit végigszenvedünk, és utána meghalunk? Már csak egy kérdés maradt: Hogyan érhetem el ezt az áhított állapotot?
Először arra gondoltam, boldog leszek, ha elérem Istent. A templomban kezdtem keresni Őt. Próbáltam minden vallási szabályt betartani, amit csak lehetett. Próbáltam minden este imádkozni, de nem ment. Hétvégén igyekeztem bepótolni a sok elmaradt imádságot, de mindig kudarcot vallottam. Be kellett látnom, hogy a saját elvárásaimnak sem tudok megfelelni, nemhogy a vallási szabályoknak. A templomban úgy éreztem, Isten távol van tőlem. Tudtam, hogy meg fog engem büntetni azokért a dolgokért, amiket rosszul tettem. Ezt igazságosnak is tartottam, de nem bírtam megváltozni. Végül feladtam a próbálkozást, és nem mentem többet templomba.
Más helyen kezdtem el keresni az élet értelmét. Anyukámmal egyszer elkeveredtünk egy helyre, ahol nem kevés pénzért bevezettek minket a meditáció rejtelmeibe. Nem tudom, miért nem tűnt fel nekünk már az elején, hogy valami nem stimmel, ugyanis azt mondták, hogy mivel még csak tizenkét éves vagyok, veszélyes, ha tíz percnél tovább meditálok!
A meditáció lényege egy olyan állapot elérése volt, amikor teljesen kikapcsol a tudatod, és nem gondolsz semmire. Ez normális esetben nem történik meg az emberrel, hiszen mindig jár valami az eszünkben. Akkor még nem tudtam, milyen veszélyes dolog kikapcsolni a tudatunkat. Egy idő után el kellett mennünk egy buddhista templom mintájára berendezett lakásba, ahol mindenkinek adtak egy személyre szóló szócskát, más néven "mantrát". Ezt meditáció közben kellett mondogatni, annak érdekében, hogy teljesen elszakadjunk a valós világtól.
Ezen a helyen olyan mértékű halálfélelem lett úrrá rajtam, amit képtelen voltam legyőzni. Nem tudtam megmagyarázni miért, de úgy éreztem, elérkeztem életem utolsó napjához, itt biztosan fel fognak engem "áldozni". Nevetségesnek tartottam, hogy tizenkét évesen rettegek ettől, ráadásul anyukám is velem volt, de csak akkor tudtam megnyugodni, mikor végre kiléptünk az épületből. Furcsa vagy nem, ez járt a fejemben: "Hú, ezt megúsztam, még élek!"
Az agyunk rendszeres "kikapcsolgatásának" az lett a vége, hogy egy kiadós meditációs összejövetel után, hazafelé menet majdnem elütött minket egy busz.
Ez úgy történt, hogy még félig kábult állapotunkban anyuval, kéz a kézben nekivágtunk a zebrának, miközben a lámpa pirosat jelzett. Persze, a busz dudált, mi pedig gyorsan visszaléptünk a járdára. A kezdeti ijedtség után rájöttünk, hogy nem biztos, hogy kifizetődő számunkra az agyunk "kikapcsolása". Főleg, ha úgy is marad... Célunk, hogy elérjük az áhított "lelki nyugalmat", nem igazán valósult meg.
Eközben boldogságlistákat írtam magamnak, és úgy gondoltam, hogyha beteljesedik mindegyik pontjuk, akkor valóban boldog leszek. Az első számú kívánságom az volt, hogy váljanak el a szüleim. Egy kedves és megértő apukáról álmodoztam, aki feltétel nélkül szeret engem. Reméltem, hogy ha anyu újból férjhez megy, ez teljesül. Végül is anyu nem tette meg ezt a lépést.
Soha nem éreztem, hogy apu elfogadna pusztán azért, mert a gyereke vagyok. Mindig kitűzött elém egy mércét, amit nem is volt érdemes megpróbálni megütni, olyan magasra volt téve. Tanév közben és nyáron is matek feladatokat kellett megoldanom, hogy "okosodjak". Mondanom sem kell, hogy mennyire nem bírtam emiatt ezt a tantárgyat, bár voltak részei, amik jól mentek. Apu sohasem ivott, egyetemet végzett, intelligens, némileg vallásos ember volt. Ennek ellenére mindig azt mondta, amikor megvert: "Ne sírj, a sírással úgysem tudsz meghatni! Az élettől sokkal nagyobb pofonokat fogsz kapni, mint tőlem, amik sokkal jobban fognak fájni, mint az enyémek!"
Ez bizony nem volt igaz, mert azok a lelki sebek fájtak mindig is a legjobban, amik a tőle jövő pofonokkal együtt jártak. Elfutni sohasem mertem, amikor bántott, így aztán sokszor úgy éreztem, muszáj hazudnom, hogy az összeütközést elkerüljem. Igazából az fájt, hogy kiszámíthatatlan volt, mikor miért büntet meg. Ez állandó bizonyságtalanságérzetet okozott nekem. Arra lett volna szükségem, hogy odafordulhassak hozzá a bajban, de ez lehetetlen volt, mivel ő volt a bajok forrása. Apukám végig úgy vélte, hogy ezzel jót tesz nekem, nem hagyhatja, hogy "elkanászodjak". Nem tudom, ezt honnan szedhette.
Nem érdekelte, én mit szeretnék kezdeni az életemmel, teljes mértékben irányítani akart. Akarva-akaratlanul is, eltaszított magától.
Ideje volt más utat keresni a boldogsághoz. Érdekes módon, soha nem voltam magányos, mindig voltak barátaim, és mindig életvidám voltam. Sokat beszéltem, és sokat nevettem. Senki nem gondolta volna, hogy a szívem legmélyén egy hatalmas űr tátong. 13-14 éves korom körül kezdtem azon gondolkodni, hogy biztos boldoggá tenne, ha megtalálnám életem nagy szerelmét. Megpróbáltam összejönni egy sráccal a suliból, akibe "fülig bele voltam esve". Hát, ez nem jött be, mert nem én tetszettem neki, hanem egy másik lány az osztályból...
Nyolcadik utáni nyáron több táborba is elmentem. Az egyikben összevesztem a barátnőmmel, és a diszkóban próbáltam vigasztalódni. Jól éreztem magam tánc közben, ittam is egy kicsit... de azután, amikor hajnalban lefeküdtem aludni, sivárnak és kiégettnek éreztem a lelkemet.
Szinte láttam magam előtt, hogy a lelkem olyan, mint egy pusztító tűz után az erdő helye, elszenesedett fadarabokkal tele. Ekkor már nagyon szomorú voltam, és azon tanakodtam, hogy talán boldogtalanul kell leélnem az egész életemet.
Még egy meghatározó érzés jellemezte ezt az időszakot: a félelem. Sok mindentől féltem, de legjobban attól, hogy véletlenül olyan dolgot teszek, amit egyáltalán nem akarok, és így esetleg nevetségessé válok. Tudtam, hogy azok a dolgok, amiket még nem próbáltam ki (például a házasságon kívüli szex vagy a drog), sem fogják megadni azt, amire igazán vágyom.
Képzelhetitek, mekkora lelkesedéssel vágtam neki az utolsó tábornak azon a nyáron... "Biztos jön még egy hét unalom" - gondoltam. Legnagyobb meglepetésemre óriási szeretettel fogadtak a tábor vezetői és kíváncsiak voltak rám. Ez egy bibliai tábor volt, amit jórészt huszonéves keresztény fiatalok vezettek. Ahogy várakoztunk a szobabeosztásra, leült mellém egy korombeli lány. Szinte ez volt az első kérdése: "Te megtértél már?" Nagyot néztem, nem értettem, mit kérdez. Gagyogtam valamit arról, hogy kiskoromban megkereszteltek, mire ő közölte, nem erre kíváncsi. Meg kellett tudnom, miről beszél. Odamentem az egyik vezetőhöz, és megkérdeztem: "Te tudod, mi a megtérés?" Nagyon meglepett, hogy milyen lelkesedéssel és "tűzzel" kezdett el nekem beszélni Jézusról. Elmondta, hogy hogy Jézus nem egy távoli valaki, hanem egy elérhető Isten, aki személyes kapcsolatba szeretne velem kerülni. Ha őszintén bocsánatot kérek tőle a bűneimért, akkor Ő eltörli azokat, mintha soha nem is lettek volna. A megtérés azt a döntést jelenti, amikor tudatosan elfordulok a bűneimtől, és teljesen átadom az életemet Jézusnak. Ő helyettem is meghalt a keresztfán, és tárt karokkal vár, hogy örök életet adhasson nekem. Egyedül Jézus Krisztus a boldogság forrása, Ő az, aki be tudja tölteni a szívemben tátongó ürességet.
Aznap éjjel az ágyamban fekve, sírva mondtam el Jézusnak a saját szavaimmal, hogy szükségem van rá. Megkértem, hogy jöjjön be a szívembe, legyen Ő az életem Ura. Egész életemben nyomasztott a bűneim súlya, de ekkor mintha egy óriási kő gördült volna le a szívemről: megszabadultam a bűneimtől. A lelkem tiszta volt, mint a hó. Jézus egy pillanat alatt boldoggá tett. Négy évig kerestem őt anélkül, hogy tudtam volna, és most végre talált meg engem.
Jézus Téged is meg akar találni, és meg szeretné tölteni a szívedet valódi örömmel. Rajtad múlik, hogy elfogadod-e Őt vagy sem. Több, mint kilenc éve hoztam meg életem legjobb döntését, amit azóta sem bántam meg. Az életem megváltozott. Jézus mindig velem van, és segít nekem. Mindenben az Ő tanácsát kérem, mielőtt döntést hoznék. Begyógyította az apukám által okozott sebeket a szívemben, igazi barátra leltem Benne!